Én és a fa

Novella
Figyelmeztetés: nincs
Befejezve: 2013. okt. 15.

Első olyan írásom amit más által megadott témára írtam.

---

Van egy tölgyfa az udvarunkban.  Öregnek nem nevezném, igaz már akkor is ott állt, amikor ide költöztünk. Az emeleten lévő szobám ablakából pont rálátok a tetejére és gyakran töltöm azzal az időmet, hogy hosszú, kanyargós ágait bámulom nappal, esetleg az ágak és az utcai lámpa által vetett táncoló árnyékokat nézem a szobám falán éjjel. Néha úgy érzem, ez a fa az egyetlen biztos pont az életemben. Általában megnyugszom, ha arra gondolok, a fa mindig is ott lesz. Minden tavasszal kirügyezik, emlékeztetve rá, hogy a természet megint felébredt téli álmából, és a hűvös, téli éjszakákat nemsokára langyos napsütéssel átitatott nappalok váltják fel. Nyaranta a legszebb, ragyogó zöld leveleivel lágy derengéssé tompítja a napsugarakat és éjjelente elviselhetőbbé teszi az utcai lámpa sárgás fényét. Emellett a legjobb olvasóhelyet is e fa törzsénél találtam meg, még akkor is, ha már nem olyan kényelmes, mint régen, ugyanis mindig kikopik a fű ott, ahol ülök. Ősszel hosszúkás termései ropognak a talpunk alatt, ahogy járunk a kertben, s nem győzzük elsöpörni a rengeteg hulló levelet. Mindig csalódottsággal tölt el ahogy látom, minden reggel egyre kevesebb rajta a levél. Mire észbe kapok, már itt is van a tél. Szerteágazó, elegánsan vékony ágai jól mutatnak azon a fényképen, amin minden évben megörökítem az első hóesést. Aztán egy nap elkezd rügyezni, és kezdődik minden előröl… Szeretem az ablakomból nézni, és tudni, hogy ha törik, ha szakad, a fa ott fog állni, konokul emlékeztetve rá, hogy bármi is történjék, az élet nem áll meg.

De nem, már nem. Kivágták a tölgyfát, mert az alattunk lakó pökhendi szomszédnak eszébe jutott, hogy a nappalijába nem jut be elég fény. Most behúzott függönyökkel, vaksötétben fekszem az ágyamban, mert ha elhúzom a függönyt, a szemembe világít az az átkozott narancsfényű utcai lámpa.