Az álom
Rövid történet
Figyelmeztetés: poszttraumatikus stressz szindróma, vér, erőszak
Befejezve: 2014 szept.
Figyelmeztetés: poszttraumatikus stressz szindróma, vér, erőszak
Befejezve: 2014 szept.
Részlet egy fanfictionből, amit sosem írtam meg.
Mivel konkrét nevek nincsenek benne, a történethez nincs köze és egyik szereplő sem felismerhető, az eredeti mű ismerete nélkül is élvezhető.
Mivel konkrét nevek nincsenek benne, a történethez nincs köze és egyik szereplő sem felismerhető, az eredeti mű ismerete nélkül is élvezhető.
Ha kinyitom a szemem, nem látok semmit. Szerencsére becsukhatom, hiszen jól tudom, mi van körülöttem. Lezárt szemhéjam mögött színek úsznak, tömör aranysárga, napfény meglétét jelezve, mellé néhol betolakodik a halványszürke, ilyenkor tudom, hogy valami árnyékot vetett. A szemem sarkában pedig ott pulzál a vörös, a szívtelen áruló, folyamatosan emlékeztetve a fájdalomra, ami olyan mohón igyekszik ellopni a látásomat. Hazugság, hogy nem látok semmit, ha kinyitom a szemem. Csillagokat látok a fájdalomtól.
- Na, mi lesz, felállsz végre? Még nem végeztünk. - egy halk, meglepően magas hang szól valahol fölöttem. Az utolsó szavak elnyúlnak, ahogy gúnyos mosolyra húzza a száját. Mert mi mást csinálhatna ebben a helyzetben, mint hogy gúnyosan vigyorog? Hányingerem van. Kiabálni akarok, de csak gurgulázó és rekedt hangfoszlányokat tudok kipréselni magamból. Az újabb erőlködés hatására a fájdalom mellé melegség érzése is társul, s én nem tudok mást tenni, mint hogy tehetetlenül hagyom, hogy a vér végig folyjon a torkomon.
- Ejnye, komolyan csak ennyire futja tőled? – folytatja undorítóan lágy hangon, olyan hangnemben, amivel kisgyerekekhez szoktak szólni.
Hangját fémes csattogás kíséri. Már megint azt az átkozott pillangókést lóbálja. Azt, amivel átszúrta a torkomat. Háromszor. Tiltakozásképp kiköpök egy adag, ragacsos vérrel keveredett nyálat a porba.
- Jobban belegondolva, nem is muszáj felállnod. Így is folytathatjuk. – Ruhaanyag súrlódását hallom meg ropogást, valahol helyére kattan egy izület. Leguggolt mellém. Rettenetes, gurgulázó hangot hallatva üvöltök, amikor megérzem a pengét a lábamban.
- Ejnye, komolyan csak ennyire futja tőled? – folytatja undorítóan lágy hangon, olyan hangnemben, amivel kisgyerekekhez szoktak szólni.
Hangját fémes csattogás kíséri. Már megint azt az átkozott pillangókést lóbálja. Azt, amivel átszúrta a torkomat. Háromszor. Tiltakozásképp kiköpök egy adag, ragacsos vérrel keveredett nyálat a porba.
- Jobban belegondolva, nem is muszáj felállnod. Így is folytathatjuk. – Ruhaanyag súrlódását hallom meg ropogást, valahol helyére kattan egy izület. Leguggolt mellém. Rettenetes, gurgulázó hangot hallatva üvöltök, amikor megérzem a pengét a lábamban.
- Ébredj, hé. Ébredj! – egy ismerős, öblös hangot hallok.
Nem akarom kinyitni a szemem, nem akarom látni, ahogyan az az őrült kivág egy darabot a combomból. Sikerül összepréselnem a szám. Durván ráharapok az alsó ajkamra, hogy elfojtsam az újabb kitörni készülő ordítást. Az orromon keresztül lihegek, fújtatok, mint egy ló. Egy kezet érzek a vállamon, meleg, gyengéd és voltaképp túl nagy ahhoz, hogy az övé legyen, de mielőtt erre rájöhetnék, ösztönösen kibújok alóla. A testem akaratomon kívül cselekszik, ahogy egyre jobban elkezdek fészkelődni, kétségbeesetten kiutat keresve a fájdalomból. Ezúttal két kéz kulcsolódik a vállaimra, ugyanolyan meleg, de a fogása határozott. Megpróbál felültetni. Ahogy a fejem hátra csuklik, úgy érzem, mintha a torkomba üvegszilánkok fúródnának. Ekkor kezd legördülni az arcomon az első könnycsepp.
- Sssh, nyugodj meg, csak álom volt – hallom megint az ismerős hangot.
A fájdalom lassan elviselhetővé tompul. Kinyitom a szemem. Először fel sem fogom, mi történik, csak ülök és nézek rá, delíriumosan, de még mindig halálra rémülve az álomtól. A szívem hevesen ver. Amint látja, hogy sikerült visszavergődnöm a valóságba, leveszi rólam a kezeit. Hirtelen elfelejtem, hogyan kell ülve maradni. Óvatosan billegve próbálok egyensúlyban maradni, közben libabőrös lesz a hátam; teljesen átizzadtam a pólóm. Amint kiegyenesedem és szemmagasságba kerülünk, végre felfogom, ki is hajol éppen aggódva fölém. Legszívesebben visszadőlnék a kórházi ágy nem túl kényelmes matracára. Ő a legutolsó, akiről szerettem volna, hogy megtudja, rémálmaim vannak. A legutolsó, akiről szerettem volna, hogy rajtakapjon, hogy csapdába estem. De már késő, a tudatalattim elárult. Pedig elhatároztam, hogy nem fogom gyengének mutatni magam előtte.
- Régóta vannak rémálmaid? – kérdezi.
A hangja nyugodt és őszinte érdeklődést sejtet. Félrenézek. Az arcom izzik a szégyentől. Régóta? Egy örökkévalóság óta. Mióta jött ő és megnémított. Vállat vonok. Most, hogy végre sikerült visszanyernem a pókerarcom, valamivel könnyebben nézek a szemébe. Arcán pár napos borosta, de ezt leszámítva kinézete makulátlan, mint mindig.
- Szólhattál volna. – mondja.
Újfent vállat vonok. Igazán nem nagy ügy. Legalábbis nem engedhetem meg magamnak azt a luxust, hogy az legyen. Még sosem kapott senki rajta, hogy álmodom, mivel saját szobám van. Különben is, ki hallaná meg egy néma üvöltését?
Nem akarom kinyitni a szemem, nem akarom látni, ahogyan az az őrült kivág egy darabot a combomból. Sikerül összepréselnem a szám. Durván ráharapok az alsó ajkamra, hogy elfojtsam az újabb kitörni készülő ordítást. Az orromon keresztül lihegek, fújtatok, mint egy ló. Egy kezet érzek a vállamon, meleg, gyengéd és voltaképp túl nagy ahhoz, hogy az övé legyen, de mielőtt erre rájöhetnék, ösztönösen kibújok alóla. A testem akaratomon kívül cselekszik, ahogy egyre jobban elkezdek fészkelődni, kétségbeesetten kiutat keresve a fájdalomból. Ezúttal két kéz kulcsolódik a vállaimra, ugyanolyan meleg, de a fogása határozott. Megpróbál felültetni. Ahogy a fejem hátra csuklik, úgy érzem, mintha a torkomba üvegszilánkok fúródnának. Ekkor kezd legördülni az arcomon az első könnycsepp.
- Sssh, nyugodj meg, csak álom volt – hallom megint az ismerős hangot.
A fájdalom lassan elviselhetővé tompul. Kinyitom a szemem. Először fel sem fogom, mi történik, csak ülök és nézek rá, delíriumosan, de még mindig halálra rémülve az álomtól. A szívem hevesen ver. Amint látja, hogy sikerült visszavergődnöm a valóságba, leveszi rólam a kezeit. Hirtelen elfelejtem, hogyan kell ülve maradni. Óvatosan billegve próbálok egyensúlyban maradni, közben libabőrös lesz a hátam; teljesen átizzadtam a pólóm. Amint kiegyenesedem és szemmagasságba kerülünk, végre felfogom, ki is hajol éppen aggódva fölém. Legszívesebben visszadőlnék a kórházi ágy nem túl kényelmes matracára. Ő a legutolsó, akiről szerettem volna, hogy megtudja, rémálmaim vannak. A legutolsó, akiről szerettem volna, hogy rajtakapjon, hogy csapdába estem. De már késő, a tudatalattim elárult. Pedig elhatároztam, hogy nem fogom gyengének mutatni magam előtte.
- Régóta vannak rémálmaid? – kérdezi.
A hangja nyugodt és őszinte érdeklődést sejtet. Félrenézek. Az arcom izzik a szégyentől. Régóta? Egy örökkévalóság óta. Mióta jött ő és megnémított. Vállat vonok. Most, hogy végre sikerült visszanyernem a pókerarcom, valamivel könnyebben nézek a szemébe. Arcán pár napos borosta, de ezt leszámítva kinézete makulátlan, mint mindig.
- Szólhattál volna. – mondja.
Újfent vállat vonok. Igazán nem nagy ügy. Legalábbis nem engedhetem meg magamnak azt a luxust, hogy az legyen. Még sosem kapott senki rajta, hogy álmodom, mivel saját szobám van. Különben is, ki hallaná meg egy néma üvöltését?
Megjegyzések
Megjegyzés küldése