A szanitéc

Rövid történet
Figyelmeztetés: vér meg ami vele jár
Befejezve: 2015. jan. 22.

Rövid történet egy katonaorvosról és pár percnyi boldogság jelentőségéről.

---

Alig öt perce lehettem kint a téren, amikor észrevettem a fiút. A tankok, amik a meglepetés erejének köszönhetően könnyűszerrel szétverték a gyalogságot, még csak fél órája mentek el így elég volt a vér fémes aromájával és az égett hús szagával megbirkóznom, nem volt jelen a halál szaga, ami általában meggyorsítja a lépteimet; volt időm körülnézni. A fiúcska egy épület két falmaradványa alkotta sarokban ült és csak nézett maga elé. Először azt hittem, halott, de aztán láttam megmozdulni és rájöttem, csupán a szempárból sugárzik élettelenség. Odamentem hozzá, levágott végtagok és elejtett gépfegyverek között sasszézva. Jó szemem volt hozzá, hogy tudjam, kit lehet még megmenteni, és a fiú oldalán a seb nem tűnt olyan súlyosnak. Közelebb érve rájöttem, tévedtem. A seb mélyebb volt, mint amilyennek távolról látszott. Nem sok ideje volt már hátra. Megcsóváltam a fejem, nem kedveltem, ha civilek is belekeverednek. Már épp készültem felállni, amikor megéreztem az apró, hideg kezet az arcomon. Némi kotorászás után rátalált a kabátom ujjára, megszorítva azt. Remegve felemelte fejét; egyenesen a szemembe nézett, mégsem látott. Ekkor értettem meg, hogy vak. Mielőtt még lett volna lehetőségem bármit is gondolni, ellöktem a kezét és elsiettem. Újra lefoglaltam magam a halál küszöbén ácsorgó katonákkal. Amikor füleimbe hasított a kiáltás, azt hittem, rosszul hallok. Nem volt nehéz kiszúrni az asszonyt, hatalmas vértócsa vette körül. Mindkét lábát ellőtték. Minél közelebb értem hozzá, annál kivehetőbb lett a rekedt kiáltás. Egy becenév. Odaléptem hozzá, a szemébe néztem. Két kezével tartotta fent magát, még küzdött. Hirtelen támadt egy ötletem. Megfogtam a két kezét és lassan elkezdtem húzni. Hangja el-elcsuklott, a fájdalom halk nyöszörgéseket csalt ki belőle, de ténylegesen tiltakozni már nem maradt ereje.
- Mindjárt ott vagyunk – szóltam, amikor már látótávolságomba került a fiú sápadt teste. Odaérve óvatosan elengedtem. Csak feküdt és nézte a másikat.
- Ő - kezdtem, de meg kellett köszörülnöm a hangom, hogy visszanyerje az élét. - Ő az?
A nő pár másodpercig csak nézett maga elé, szemébe könnyek szöktek. Közelebb húzódott a remegő gyermekhez. Visszanézett rám s bólintott. Majd magához húzta a fiút és apró, üres ígéreteket súgott a fülébe. A fiú abbahagyta a remegést. Sarkon fordultam és elindultam. Az asszony még utánam kiáltott fáradt, rekedtes hanggal:
- Maga egy angyal!
Letöröltem egy elkóborolt könnycseppet az arcomról. Nem vagyok más, csak a halál angyala.